Koronavírus: Az én apámnak már nincs hova dolgozni mennie...

"Olyan, mint az influenza, mit kell ezt túllihegni?" "Ez NEM összetévesztendő az influenzával, és kötelességünk megállítani." Ez csak néhány szalagcím azok közül, amiket elolvasva az ember biztosan nem fogja megtudni, hogy mi is igaz a koronavírusról. Ellentmondásos cikkek, itt-ott néhány hitelesnek tűnő forrás - és pánikolás. Ez az, ami állandó a betegség körül.

Fogalmam sincs, mit gondoljak. De bevallom, félek. És az a legszebb az egészben, hogy pontosan nem is tudom, mitől félek. A gazdasági károktól? Az egészségügyi következményektől? Esetleg mindkettőtől?

Röpködnek a számok: itt ennyi beteg, ott annyi beteg. Egyre erőteljesebb a pánik, az emberek szétszedik egymást a neten. Idegbeteg okoskodástól fröcsögő kommentek árasztják el a közösségi hálót - hihetetlen, manapság már mindenki IS virológus.

Az egyik lelkes hozzászóló leidiótázza a másikat, mert az fél a megbetegedéstől. Egy másiknak meg pont az szúr szemet, hogy egyesek nem félnek eléggé. Vágni lehet a feszültséget. Tömegesen csapódunk egyik véleménytől a másikig - egy kicsit mindet elhisszük, egy kicsit egyiket se, és közben próbálunk nem teljesen hasztalanok lenni.

Én pedig esténként otthon ülök, és önző módon azt kívánom az égiektől, hogy a családomat ne érintse a baj. Lelkesen mosom a kezeim, ahogy eddig, nem köhögök le senkit, ahogy eddig sem - és nem pusziszkodom. De belül szarul érzem magam, hogy ennél többet nem tudok tenni. Ezért csak várok és figyelem, ahogy telik az idő.

 Forrás: Shutterstock

Amikor apám felhívott, hogy jövő héten már nem kell mennie dolgozni, egy pillanatra megszűnt a fejemben az adás. Csak arra tudtam gondolni: én kevés vagyok ahhoz, hogy érdemben segíteni tudjak a szüleimen. És nem az akaratom kevés, vagy a szeretetem, hanem egész egyszerűen a fizetésem. Mi van, ha anyám munkahelyével is hasonló történik?

Ott maradnak bevétel nélkül az általános iskolás öcsémmel? Ez volt az első olyan pillanat, amikor ráébredtem: bizony ez már az én szeretteimet is érinti. Igen, ez a szar most már tényleg itt van. Már nem tudom tovább hitegetni magam.

És ismét csak arra tudok gondolni, hogy félek. Sőt, most először megtapasztalom a pánik lüktetését az ereimben. Félve pánikolok, pánikolva félek. De csendben vagyok. Nem kiabálok, nem bántok másokat, nem akarom a fél világon levezetni az elkeseredettségem. Apám ritka talpraesett ember. Biztosított, hogy nincs semmi baj, hogy már talált is magának átmeneti munkát. Nekem pedig összefacsarodik a szívem, ha belegondolok: vajon mit érezhet belül? Vajon ő is fél, nem csak én? Ezt a kérdést sosem fogom feltenni. Mert nem merem megtudni a választ.

És nem csodálkozom, hogy a generációm fél! A mai harmincas generációnak csomó minden csak névről ismerős. Nem láttunk még világjárványt, nem láttunk még karantént - és nem ismerjük azt az érzést, amikor egyik napról a másikra szigorú szabályokat vezetnek be országszerte. Nem tudjuk, mit jelent az, amikor idegen emberek szorítanak egymásért a kórházi ágyakon. És nem tudjuk, mit jelent az az érzés, amikor kiderül, hogy fertőzött vagy. Könyvek és nagyszülők elbeszélései - ezek alapján hallottunk ehhez hasonló tragédiákról.

De most benne vagyunk vastagon, és jó lenne nem felsülni. Jó lenne, ha utólag büszkék lehetnénk magunkra, hogy felelős, fiatal felnőttként viselkedtünk. Ha nem állnánk bele a netes vitákba, ha nem riogatnánk feleslegesen a környezetünkben lévőket, ha odafigyelnénk a szeretteinkre és megóvnánk a szüleinket/nagyszüleinket.

Én szeretnék valamit tenni a családomért. Ha pillanatnyilag mást nem tudok, hát legalább annyit, hogy nem rontok a helyzeten. És nagyon köszönöm, ha te is megteszel ennyit.

Faragó Tímea