Főldiekkel játszó
     Égi tűnemény,
Istenségnek látszó
     Csalfa, vak Remény!
Kit teremt magának
     A boldogtalan,
S mint védangyalának,
     Bókol úntalan.
Síma száddal mit kecsegtetsz?
     Mért nevetsz felém?
Kétes kedvet mért csepegtetsz
     Még most is belém?
Csak maradj magadnak!
     Biztatóm valál;
Hittem szép szavadnak:
     Mégis megcsalál.

Kertem nárcisokkal
     Végig űltetéd;
Csörgő patakokkal
     Fáim éltetéd;
Rám ezer virággal
     Szórtad a tavaszt
S égi boldogsággal
     Fűszerezted azt.
Gondolatim minden reggel,
     Mint a fürge méh,
Repkedtek a friss meleggel
     Rózsáim felé.
Egy híjját esmértem
     Örömimnek még:
Lilla szívét kértem;
     S megadá az ég.

Jaj, de friss rózsáim
     Elhervadtanak;
Forrásim, zőld fáim
     Kiszáradtanak;
Tavaszom, vígságom
     Téli búra vált;
Régi jó világom
     Méltatlanra szállt.
Óh! csak Lillát hagytad volna
     Csak magát nekem:
Most panaszra nem hajolna
     Gyászos énekem.
Karja közt a búkat
     Elfelejteném,
S a gyöngykoszorúkat
     Nem irígyleném.

Hagyj el, óh Reménység!
     Hagyj el engemet;
Mert ez a keménység
     Úgyis eltemet.
Érzem: e kétségbe
     Volt erőm elhágy,
Fáradt lelkem égbe,
     Testem főldbe vágy.
Nékem már a rét hímetlen,
     A mező kisűlt,
A zengő liget kietlen,
     A nap éjre dűlt.
Bájoló lágy trillák!
     Tarka képzetek!
Kedv! Remények! Lillák!
     Isten véletek!